A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után 1913-ban egy évig a szolnoki művésztelepen Fényes Adolf mellett dolgozott. 1921 és 1923 nyarán Nagybányán járt, majd 1928-tól 1930-ig a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt. Az éles valóságmegfigyelésen alapuló, erőteljes formákból építkező festészete az olasz novecento újklasszicista szellemétől újabb ösztönzést kapott. Áttért a temperafestészetre, és az ún. római iskola vezéregyéniségeként történeti és egyházi tárgyú falképeket festett. Míg freskói a monumentalitás iránti érzékét és stilizáló képességét mutatják, addig a mindennapi életet megjelenítő táblaképek a karakterek eleven megragadásán túl olykor karikizáló hajlamról tesznek tanúságot.

Témaválasztását egyaránt befolyásolta a falusi tömegjelenetek iránti érdeklődése és a városi mondén élet születőben lévő folklórja a jazz-zenekarokkal, a cirkuszi jelenetekkel és a bárkisasszonyokkal. Élményeit a tiszta színek erőteljes kontrasztjaival, és a tömbökből és a meredek élekből kialakított formákkal idézte meg. 1939-től a Képzőművészeti Főiskola tanára volt. 1940-ben a Velencei Biennálén nagydíjat nyert.