Ecce Homo

A festményt 1993 végétől ismeri a hazai szakkutatás, a mű korábbi előtörténetét homály fedi. A festmény művészettörténeti, stíluskritikai, és technikai vizsgálatát az újabban végzett restaurálás tette lehetővé. Ez alapján készítőjét a 17. század végének és a 18. század első néhány évtizedének nápolyi mesterei között kell keresnünk. A kép festői nyelvezete a korszak egyik legnagyobb hatású nápolyi mesterének Francesco Solimenának a szerzőségét engedi feltételezni. A nápolyi barokk művészet fontos alakjáról azonban már életében tudni lehetett, hogy igen nagy létszámú műhellyel, közel negyven segéddel és tanítvánnyal dolgozott. Barátjától, művészetének és életének első propagátorától Bernardo de Dominici életrajzi gyűjteményéből tudjuk, hogy műhelyében a segédek és tanítványok legfontosabb feladata másolatok készítése volt Solimena vázlatai alapján. E dolgukat kitűnően teljesítették, mert a mester munkáit oly csalódásig híven utánozták, hogy másolataik külföldön mint a mester eredetijei találtak vevőre. Hozzá kell tennünk, hogy a segédek és tanítványok között olyan kitűnő festők is voltak, mint Francesco de Mura, vagy Corrado Giaquinto. Műveinek több változata, replikája ismert, ezért csak nagy óvatossággal lehet neki attribuálni életművével összefüggésbe hozható festményeket.

A kép azt az újtestamentumi részletet jeleníti meg, amikor a római helytartó, Pilátus palotája előtt bemutatja a népnek a megkínzott Krisztust bíborszínű "királyi" palástban, töviskoronával fején, kezében nádpálcával, szintén "királyi" jogarral, hogy ezzel a szánalmat keltő látvánnyal fordítsa meg a tömeg hangulatát. Rámutatott az ártatlanul megkínzottra és ezt mondta: Ecce homo (Jn 19,4) Ez a téma a barokk festészet igen kedvelt ábrázolási típusa. Krisztust, a szenvedő földi embert sebektől mentesen jelenítették meg. Ezt a felfogást tükrözi képünk is, hiszen festőnk Krisztust testileg egyáltalán nem meggyötörtnek láttatja. Sokkal inkább épít olyan apró, de igen erős hatásra, mint a fiatal életerős férfi méltósággal szomorú, a jövőt pontosan tudó arckifejezésére és tekintetére. Krisztus fiziognómiai karaktere jellegzetes solimenai férfi típust formáz. Két sirató angyal kíséretében látjuk, de nem megalázottként, hanem a zsidók királyaként kigúnyolt szenvedésében is menedéket adó Megváltóként. Az a tény, hogy a kompozíció a hiteles bibliai események, a Passió összefüggéséből kiragadva, a többi szereplőtől elválasztva ábrázolja az Ecce homo témát, igazolja a kép funkcióját. Minden bizonnyal az egyéni áhítat, a magánájtatosság céljait szolgálta. Ezt a feltételezést erősíti a kép intim mérete is. Az egyébként igen változatos műfaji és formai skálán alkotó, - mely a monumentális falképektől, a nagyméretű oltárképeken át a városi palotákat díszítő pannó-szerű hatalmas vásznakig terjed - Francesco Solimenának viszonylag kevés kisméretű devóciós képe ismert ma. Ilyen a madridi Prado Keresztelő Szt. Jánost ábrázoló képe (olaj, vászon, 83 x 70 cm, inv. no. 351). A madridi kép funkcióján túl is sok hasonlóságot mutat a budapesti Ecce Homo c. festménnyel. A kompozíció jellege, a test klasszicizáló formai kialakítása, a fény-árnyék hatások erős kontrasztja, a bíborvörös palást összefogott, egyszerűsített formái, az előtér kőpadján könyöklő kéz és a nézővel szembeforduló Ker. Szt. János alakja jellegzetesen solimenai térképzésű és színhasználatú. Az ikonográfiai hagyomány jóvoltából a messiás eljövetelét hirdető Ker. Szt. Jánost dinamikusabb szerkezetű képként ábrázolhatta, mint az Ecce homo témát. Feltételezésünk szerint a két mű egymáshoz közeli időben készült, 1730 körül. Az életmű kései szakaszában, amikor már integrálta mesterei (apja Angelo Solimena és F. Guarino), valamint a 17. század végi meghatározó nápolyi festők (Luca Giordano, Mattia Preti és Lanfranco) művészetére gyakorolt jelentős hatását, és kialakította személyes, elsősorban drámai fény-árnyék hatásokra építő erősen klasszicizáló stílusát.

Az itt vizsgált Ecce Homo című festménynek ismert egy másik változata a varsói Nemzeti Múzeum gyűjteményében.(Muzeum, Warsawa, Töviskoronás Krisztus, olaj, vászon, 73,5 x 63,3 cm, inv. no. 495) A budapestihez méretében igen közeli varsói változat attribúciós története is jelzi a mester meghatározás nehézségeit, hiszen a Kolasinski gyűjteményből 1881-ben a Narodowe Múzeum anyagába került kép szerzőjének hosszú évtizedekig Daniele Crespit tartotta a szakkutatás. A két kép több azonosságot mutat, mint eltérést. A budapesti Ecce Homo c. vásznon Krisztus bajusza határozottabban rajzolódik ki, míg a varsóin alig látható. A budapesti mű bal oldalán jól érzékelhető egy sirató angyal fölfelé tekintő rémült ábrázata, míg a varsóin ilyet egyáltalán nem látunk. A jobb oldali sirató, könnyeit kendőjébe törlő szárnyas angyal kialakítása az azonosságok mellet is számos eltérést mutat. A két festmény megegyező, kitűnő művészeti minőséget mutat a főalak erőteljes fény-árnyék hatásokat alkalmazó, ribereszk reminiszcenciákat hordozó stílusával. Az angyalok alakjának kicsit bizonytalanabb formai megfogalmazása kapcsán felmerülhet a műhelysegédek közreműködése is. A háttér angyalainak kopottságában és felületi egyenetlenségeiben a korábbi restaurálások hatása sem hagyható figyelmen kívül. A két kép Francesco Solimena életművében a nem ritkán elforduló azonos minőségű replikák körébe sorolható.

A budapesti Ecce homo Krisztusa finom szépségével, intenzív személyességével és elsőrendű festői kvalitásával messze kiemelkedik a magánáhítat céljait szolgáló szentképek köréből. A kulturális örökség védelme alatt álló alkotás kiemelkedő jelentőségű darab a nápolyi barokk festészet magyarországi emlékanyagában.

Lengyel László