Csendélet citromokkal II., 1912

Nemes Lampérth József műveinek számát a szakirodalom másfélszázra becsüli. Ebből az eddigi legteljesebb kiállításon, a Magyar Nemzeti Galériában 1963-ban 72 darabot mutattak be. A Molnár Zsuzsa által rendezett kiállítás időredben a 6. és 10. darabja a "Csendélet citromokkal" és a "Csendélet gyümölcsmosóval és citromokkal" című, 1912 január-februárjában készült akvarellek voltak. A Pogány Kálmán hagyatékából származó képek akkori tulajdonosa Pogány Istvánné volt. Az akvarellek jelzetei alapján napra pontosan megállapítható volt születésük dátuma, így nem volt nehéz elhelyezni őket a művészi oeuvre-ben.

Az 1912-es év intenzív alkotói periódusa volt a művésznek. Csendéletet is többet festett ekkor, így például január 15-én egy teáskanna szomszédságában álló cserepes virágról készített akvarellt. A "növénycsendéleten a széles levelek lehajló, görbült formái dús testiséget, az érzelem sejtéseit és hagsúlyozott téri viszonylatokat egyaránt érzékeltetnek. Asszimmetriájuk, megtörő kontúrjaik, súlyos, sötét árnyékuk a festői megismerést drámai hevülettel fejezik ki" - írja Szabó Júlia (Szabó, 1969, 32.) erről az akvarellről. A két és újabb két hét múlva készített csendélet társairól ugyanez elmondható és arról a férfiportréról is, ami közvetlen utánuk, február 13-án készült. (repr. Magyar Nemzet 1977 jul.10.)

A csendélet műfaja 1912-ben nem volt új Nemes Lampérth számára. Még Iparrajziskolai növendék volt 1910-ben, amikor a Művészház ellenszalonján bemutathatta egyik olajfestményét és ez egy növénycsendélet volt. A lendületes ecsetvonásokkal megfestett kaktusz később múzeumba került (MNG 5292). A festmény ismertté válásához Kállai Ernő Új magyar piktura című könyve is hozzájárult (34.tábla). A kaktuszt hamarosan újabb csendéletek követték, konyhai zöldségekkel és újabb cserép virágokkal, edényekkel. Mintha a művész rátalálva a témára, nem tudott volna anélkül továbblépni, hogy körbe ne járta volna a kérdést. Az 1912-es akvarellek - amelyek száma bővíthető, hiszen a citromosoknál létezik egy nagyobb is, 368x535 cm-es, az Interieur című, amely a Tanácsköztársasági vásárlás jóvoltából a citromos akvarellek tulajdonosának, Pogány Kálmánnak köszönhetően ma múzeumi darab (MNG 1919-562) - akár egyenes folytatásaiként is értelmezhetők az 1910-es műveknek. Bár rendkívül sok eseménnyel jellemezhető az 1911-es év Nemes Lampérth életében - otthagyta az Iparrajziskolát, nyárra Nagybányára ment dolgozni, beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Zemplényi Tivadar osztályába került -,nem látszik művészetén változás. Még az 1916-ból való lámpás (Molnár 1967, borító), vagy a könyves csendélet (uo., 27.) is csupán egy újabb válasz a pálya indulásánál felvetett, a tér és tömeg viszonyát boncolgató kérdésekre. Festhetett városligeti vagy trencséni tájat, Horgony utcai részletet, tabáni utcát, uszályhajót a Dunán, a Pont Neufot Párizsban, fatemplomot, gyárat, vasúti őrházat Kolozsvárott, megörökíthette saját vagy mások arcvonásait, apját a ravatalon, benépesíthette műtermét ülő és álló női aktok nagyméretű olajváltozataival, a lényeget illetően Nemes Lampérth sosem változott. Bár a látvány szépségének helyére egyre inkább az expresszív dinamika, eszközeiben a síkokra széttördelt, vastag színpászmák és fekete tussávok kerültek, ezek nem a változás jegyei, hanem az elmélyülés bizonyságai. Nemes Lampérth művészetét mindvégig az egyenletes színvonal jellemezte, amit a citromos akvarellek határozott, lendületes formakincse és gyengéd, de ugyanakkor erős és árnyalatokban rendkívüli gazdagsággal bíró színvilága és e kettő egyszerűségéből monumentalitást szülő összhang is bizonyít.

dr.Majoros Valéria